Versek anyanyelvünkről

 Jókai Mór

A magyar nyelv ismét itthon
 

A magyar nyelv ismét itthon.

Hozott az ég! keblünkbe zárt

Rég várt vendég, magyar nyelv!

Lelkünk lelke, szivünk vére,

Velünk maradj, ne tűnj el.

Ülj a székbe, mely megillet,

Tedd fel babér-koronád,

Erősödjék meg hatalmad

Hosszú századokon át,

Hogy e honban ne mondhassa

Senki többé ezután:

„Nem tudom a magyar nyelvet,

Mivel nem tanulhatám.”

Szálld meg költő s tudós lelkét,

Hogy irjanak magyarán.

Tisztaságban, helyességben

Tündökölve egyaránt.

Idegen szót, eszmejárást,

Ne hagyj többé mondani.

Van mi nekünk annál jobb, szebb,

Csak ki kell választani.

Hogy e honban ne mondhassa

Költő, tudós ezután:

„Nem tudom a magyar nyelvet,

Mivel nem tanulhatám.”

Szállj az úri teremekbe:

Hol eddig más volt divat.

Tudjon veled elmulatni

Nagyságos lányod, fiad.

Casinóban, versenytéren,

Páholyban, vigalmakon,

Minden nagy úr tudjon szólni

A hazai hangokon.

Hogy e honban ne mondhassa

Gróf és grófné ezután:

„Nem tudom a magyar nyelvet,

Mivel nem tanulhatám.”

 Sajó Sándor

A magyar nyelv

 Köszönöm, édes anyanyelvem,

Te gyönyörű, egyetlenegy,

Hogy nekem adtad hangjaid zenéjét

S megengedted, hogy szívem dobogását

Magyarul muzsikáljam;

Hogy a hangszer lettél szent érzéseimben:

Áhítatomban búgó orgona,

Búbánatomban síró hegedű,

S hogy könnyebb kedvem halk fuvalmait

A te tilinkód zendítette dalba.

Köszönöm édes anyanyelvem,

Hogy fészket raktál hallgatag szívemben:

Sasfészket büszke álmaimnak

Szent magyarságom sziklaormán,

Turbékos hangú gerlefészket

Szerelmes lelkem lombos ágán

S hogy örömeim pipacsos mezőit

Pacsirtaszóval zengetted teli…

Ó, boldogító sokszavúság,

Te lélekbűvölő varázs:

Te gordonkázó szomorúság,

Vagy füttyös kedvű vigadás:

Te ezerszínű hangszivárvány

Egy kicsi kerek ég alatt:

Tanultalak egy élet árán

És kincsemmé tanultalak!

Te vagy az áhítat zenéje,

Szerelmes szív ha csillagokba néz

S megcsordulsz, szívből ajkra érve,

Mint édes tiszta méz;

Te vagy a zengő őserő,

Ha keservekből törsz elő,

Mint bús igazság, szent harag,

S e búsan búgó szent kesergőt

Úgy zúgatják itt vizek, erdők,

Hogy magyarul visszhangzanak!

Ó, jártam én is messzi templomot;

Az Isten lelke ott is ott lobog,

De más, de szebb a hangja itt:

Ez árvaságos szűk határon

Jobban megértem és csodálom

A nagy mindenség titkait;

Itt hozzám minden magyarul beszél,

A földi hant, az égi csillag,

Az erdőn átzúgó vihar,

Fűszálra lengő röpke szél…

E hangok édes dallamán,

Még hallom, mit mond boldogult anyám,

S hiszem, mit kiskoromba’ hittem:

Ha ünnephangon szól az isten,

Az ő ajkán is magyar szó lebeg, -

Te zengsz a messzi égvilágon,

Hamupipőkés árvaságom,

Én féltett kincsem, anyanyelvem,

Te gyönyőrű, egyetlenegy!

Hegedüs Géza

Szonett az anyanyelvről

Hazám: magyar nyelv - igék, főnevek

                   és melléknevek kincses birodalma -                    

  jó ezredév formálta műremek!

Varázsodat a lélek befogadja,

újult erőt adsz minden munkanapra

és elringatsz, ha békén pihenek.

Valóság lesz a képzelet kalandja,

ha szavaidban értelmet nyerek.

A Siralom s a Halotti beszéd

szavai óta járulok eléd

és évszázadok költőit idézem.

Te vagy az otthon és a nagyvilág.

A nyelvtanod a törvény, melyen át

a mondhatók szabályait megértem.

Sulyok Vince

Hazád és anyanyelved

Mi történik a nyelvvel,

a másik életből hozottal,

az anyanyelvvel,

mi történik vele évtizedek

során az idegenben,

hol ellene létezik minden,

támadja, ostromolja, rontja

minden órában rádió,

tévé, újság, reklámszöveg

s az az idegen nyelv, amelyben

benne élsz, az utca s munkahelyed

nyelve, az a szükséges, az a második,

amely talán kedves is, szép is,

de mindenképpen létfeltétele

új életednek, házadnak, autódnak,

pénzednek s egyre inkább,

minden új nappal egyre inkább

                        az álmaidnak is, a terveidnek,                          

mi történik az anyanyelvvel,

a távoli múltból, a távoli

hazából magaddal hozottal

az idegen nyelvi közeg

mindennapi támadásai közepette?

Megtépázódik, szürkül, megkopik,

szavakat veszít, színt, zamatokat,

színig telítődik idegenséggel:

és süllyed, süllyed a tudattalan

mélyére, mintha feneketlen

kútba süllyedne, honnan csak a múlt

emlékei hozzák föl néhanap

a fényre, s egy-egy verssor, könyv, vagy ének...

Jaj annak, akit sorsa kiszakít

hazájából, anyanyelvéből,

de ezerszer jaj annak, aki kész

feledni mindkettőt; mert új hazát

s új anyanyelvet cserébe nem ád

a másik ország, ahol élsz s az új nyelv,

bárhogy betölti mindennapjaid!

Míg neved magyar, idegen maradsz,

míg múltad magyar, idegen maradsz,

bárhova vet a sorsod!

Tóth Elemér

Vers az anyanyelvről

Magyar csak addig lehetsz,
amíg nyelvedet őrzöd.
Ezer év csodája ez,
akár a saját bőröd.

Mert az anyanyelv joga
a legmagasabb törvény.
Nem nyelheti el soha
semmilyen gonosz örvény.

A gondolatra illik,
minden szava valóság.
Magas hőfokon izzik,
süt belőle a jóság.

A tisztaság, a szellem
minden szavában ragyog.
Nem kell tán vezekelni,
ha hűséges vagyok.

A bölcsőben jövőt hajt
még újabb ezer évre…
Tartásra hív, gyógyít bajt,
tanít igazra, szépre.

Hát ne tagadd meg soha,
mert ez a gyökér táplál.
Bizony mondom: ostoba,
ki idegenül kántál…

Ember csak addig lehetsz,
amíg nyelvedet őrzöd.
Naponta csodát tehetsz,
Ha az lesz az erődöd!  

Buzogány Árpád

Az út, amit megjárunk

Ha már elfogy az út előlünk,
ha nem tudjuk, merre van előre,
ha már a májusi szikrázó fénytől
se kapunk jártányi erőre,

ha már botokká válnak
körülöttünk a zsenge ágak,
vadak lesnek ránk s minden
tüske csak visszafelé rángat;

ha a csillagokat is ellopják tőlünk
s a kenyeret kezünkből kiragadják -
csak a gondolat maradjon friss,
mint bolyban a szorgalmas hangyák.

Mert ha szólni tudunk még,
nem maradtunk szegények;
itt az is kincs, ha felhangzik
anyánk nyelvén egy ének ...

Majd csak a remény marad meg
s mellette mindennapi jármunk,
de ünnep az, ha kimondhatjuk
valamelyik gyönyörű álmunk

szabadságról és szeretetről
s aztán nagyot hallgatunk, mint a vének;
de az is ajándék, ha ezzel
legalább holnapig élek -

s ha a remény is már elhagy,
- nem simogatnak, nem vesznek ölbe -
a legszebb vágyakkal együtt zuhanunk
az anyanyelvből - az anyaföldbe.

Füst Milán 

A magyarokhoz

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv
                a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is.

Horváth István  

A nyelv csak élve tündököl

Úgy szabták rám ezt a nyelvet:
Lelkem csak ezzel felelhet. 

Más nyelven is mutathatok
Önmagamra, hogy - ím, vagyok!
De hogy milyen vagyok és ki,
Anyanyelvem mondhatja ki. 

S ha teljes emberségemben
Akarsz megismerni engem,
A lélek mély rejtekéig
Ez a nyelv vezethet végig. 

Másnyelvű, más embertársam,
Szeretni legigazábban
Azon tudunk mind, melyet ránk
Õ hagyott, az - Édesanyánk. 

Nincs még olyan kincs, se műszer,
Melyet ember annyi ezer
Esztendõn át használt volna:
Emberséget igazolva. 

Igazolva anyanyelven.
Mellyel úgy kellett feleljen
Mások közt, hogy át az idõn
Tudja, mi volt, mi van, mi jön. 

Akadhat oly galád, talán,
Ki ezt a szót: Édesanyám
Megfojtani volna képes.
De az emberként is kétes. 

S ahol kivetkõztethetõ
A nyelv, helyében temetõ,
Sír marad - vádló enyészet.
S lesz a nagyvilág szegényebb. 

A nyelv csak élve tündököl,
Balga, ki gyilkosként rátör.
A kincs helyén hiány marad.
S nem lesz a rabló gazdagabb.

Magyari Lajos  

Szavak 

                                                    Sütő Andrásnak

Egymilliószor megverve, megáldva,
a szavak fellegvárába bezárva,
élve hűségvizen, jóság-kenyéren,
szándékaidban örök tettenérten,
égre rúgtatva, hol csillagszilánkok
megsebzik és szétszabják az álmot,
a mélybe lebukva, le, gyökerekre,
a kínok pörgő korongján pörögve,
és győztesen mégis, mégis birtokolva,
e birtoklásért indulva birokra,
hol szelíd harcon, csak magad sebezve,
születik már a dolgok égi rendje:
a lét odabékül lassan a kezedhez,
csak minden percét nevén nevezd meg,
és rád hallgat a dolgok szétbogárzó nyája
— nincsen szükséged dobra, lármafára —,
mert megőrzik e világot, korokon át,
nyelvünk szavai, hű sorkatonák.

Lászlóffy Csaba 

Anyanyelv

Ne hátra pillants most fiam
az elfolyó sok halott árnyra
mint kiszáradt meder olyan
a voltak fel nem támadása
nagyapád helyett most szemed
ne azt a gyújtóbombát lássa
mely negyvennégy õszén esett
Tordán az egyik szomszéd házra
ne tudj agyvérzésrõl s epe-
ömlésrõl ne gondolj a rákra
dédanyád s szépapád rege-
szarvas-tűntén se fordulj hátra
ne rágjon titkos rejtelem
ne sújtson vereségek szárnya
s a szárnyavesztett értelem
kötéltáncát járó apádra
se legyen gondod — most csak ezt
a szót vedd és védd meg mintha várba
bajvívni mennél s úgy szeresd
mintha nélküle halál várna. 

Reményik Sándor

Az Ige

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhitattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

És aki költő, az legyen király,
És pap és próféta és soha más.
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -
S a kelyhet többé nem engedi el!

Reményik Sándor

Templom és iskola

(részlet)

A koldusnak, a páriának,
A jöttmentnek is van joga
Istenéhez apái módján
És nyelvén fohászkodnia.
Csak nektek ajánlgatják templomul
Az útszélét s az égbolt sátorát?
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

Török Elemér

Köszönet mindenért neked

Anyanyelvem,
te édes mostoha,
pipacsok
piros sikolya,
õszi égen darvak sírása,
világ árvája,
mezei pacsirták
énekétõl zengõbb,
kristálytiszta
örökvíz
halk csobogása,
hajlékony,
fehér nyírfácska,
esti harangszó
a bodrogközi
puszták felett,
szirom-zúzmarás
kökénybokrok
csöndje,
zsenge füvön
harmat gyöngye
unokáim arcáról
világgá küldött
mosoly,
nevezhetnélek
napnak is,
sorsom
jó csillagának,
égi bölcsõt
ringató
õs csillaganyának,
felnevelõ
dajkám voltál,
emberré
te formáltál,
jegenyetartást adtál,
benned visszhangzik
gyermekkoromból
a Tice-parti
nádasok zizegése,
tücskök
éji cirregése,
zúghatnak körötted
vad szelek,
én már attól se
féltelek,
anyanyelvem,
te édes-keserű,
szépen zengõ
arany hegedű,
anyánk ajkán
drága ének:
köszönet
mindenért néked!

Bencze Imre

Édes, ékes apanyelvünk

 Kezdjük tán a jó szóval: tárgy esetben jót. 

Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót.
Egyes számban kő a kő, többes számban kövek.
Nőnek nők a többese, helytelen a növek.

Többesben a tő nem tők, szabatosan tövek,
aminthogy a cső nem csők, magyarföldön csövek.
Anyós kérdé: van két vőm, ezek talán vövek?
Azt se tudom, mi a cö, egyes számú cövek?

Csók - ha adják - százával jó, ez benne a jó.
Hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve csó?
Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas,
nem lehet az utca hós, magyarul csak havas.

Miskolcon, ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden;
mire mindezt megtanulod, beleőszülsz idegen.

Agysebész, ki agyat műt, otthon ír egy művet.
Tűt használ a műtéthez, nem pediglen tüvet.
Munka után füvet nyír, véletlen sem fűvet.
Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő.
Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő.

Több szélhámost lefüleltek, erre sokan felfüleltek,
kik a népet felültették, mindnyájukat leültették.

Foglár fogán foglyuk van. Nosza tömni fogjuk.
Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk.
Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk. 

Főmérnöknek fáj a feje, vagy talán a fője?
Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője.
Százados a bakák iránt szeretetet tettetett,
reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett.
Helyes, kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség.
Nemekből, vagy igenekből született a nemiség?

Mekkában egy kába ürge Kába kőbe lövet,
országának nevében a követ követ követ.
Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg- s ridegen,
néha játszik, nem sajátján, csak idegen idegen.
Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi,
asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi.
Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát:
mit válasszon: a Fiatot, fiát vagy a fiúját?

Ingyen strandra lányok mentek, előítélettől mentek,
estefelé arra mentek, én már fuldoklókat mentek.

Eldöntöttem, megnősülök, fogadok két feleséget.
Megtanultam, hogy két fél alkot és garantál egészséget.
Harminc nyarat megértem, mint a dinnye megértem,
anyósomat megértem, én a pénzem megértem.

Hibamentes mentő vagyok,
szőke Tisza partján mentem,
díszmagyarom vízbe esett,
díszes mentém menten mentem.

Szövőgyárban kelmét szőnek.
Fent is lent, meg lent is lent.
Kikent-kifent késköszörűs lent is fent meg fent is fent.
Ha a kocka újfent fordul: fent a lent és lent is fent.

Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött,
hajma lapult kosarában, meg egy tasak kőrözött.
Fölvágós a középhátvéd. Három csatárt fölvágott. 
Hát belőle vajon mi lesz? Fasírt-é vagy fölvágott?

Díjbirkózó győzött tussal, nevét írják vörös tussal,
lezuhanyzott meleg tussal, prímás várja forró tussal.

Határidőt szabott Áron, árat venne szabott áron.
Átvág Áron hat határon, kitartásod meghat, Áron.

Felment - fölment, tejfel - tejföl, ...
Ne is folytasd barátom!
Első lett az ángyom lánya a fölemás korláton.

Földmérő küzd öllel, árral, árhivatal szökő árral,

ármentő a szökőárral, suszterinas bökőárral.

Magyarország olyan ország, hol a nemes nemtelen,
lábasodnak nincsen lába, aki szemes: szemtelen.
A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas,
magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas.
Daru száll a darujára s lesz a darus darvas.
Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg.
Gerinces, vagy rovar netán a toportyánféreg?

Egyesben a vakondokok vakond avagy vakondok?
Hasonlóképp helyes lesz a kanon meg a kanonok?
Némileg vagy nemileg? Gyakori a gikszer.
"Kedves ege-seggedre!" - köszönt a svéd mixer.
Arab diák magolja: "tevéd, tévéd, téved,
merjél mérni mértékkel, mertek, merték, mértek.
Pisti így szól: "Kimosta anyukám a kádat!"
Viszonzásul kimossa anyukád a kámat?
Óvodások ragoznak: "Enyém, enyéd, enyé",
nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié.

A magyar nyelv - remélem, meggyőztelek barátom -
külön leges-legszebb nyelv kerek e nagy világon!

Gyimóthy Gábor

Magyar nyelvlecke

Egyik olaszóra sodrán,

Ím a kérdés felmerült:

Hogy milyen nyelv ez a magyar,

Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,

Mire képes a magyar.

Elmondtam, hogy sok, sok rag van,

S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,

A rengeteg árnyalat,

Példaként vegyük csak itt:

Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,

Mikor mondom, hogy megyek.

Részeg, hogy dülöngél nálunk,

S milyen, ha csak lépdelek. 

Miért mondom, hogy botorkál

Gyalogol, vagy kódorog,

S a sétáló szerelmes pár,

Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,

Nem üget, de csörtet – és

Bár alakra majdnem olyan

Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,

Aki fut, miért nem lohol?

Miért nem vág, ki mezőn átvág,

De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,

S ez épp úgy nem lebegés, -

Minthogy nem csak sánta biceg,

S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,

Vagy pedig, ha vágtázik?

És a kuvasz, ha somfordál,

Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, a ki kitér,

A riadt őz elszökell.

Nem ront be az, aki betér...

Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,

Botladozó, mint halad,

Avagy milyen őgyelegni?

Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?

Száguldó hová szalad?

Ki vánszorog, miért nem kószál?

S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?

És ha motyog, mit kotyog,

Aki koslat, avagy kaptat,

Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,

S nem csak a jármű robog,

Nem csak az áradat rohan,

S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,

Ki „beslisszol” elinal,

Nem „battyog” az, ki bitangol,

Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,

Sompolyog, majd meglapul,

S ha ráförmedsz, elkotródik.

Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,

Sündörög, majd elterül.

Ráripakodsz, elódalog,

Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,

Lézeng, ődöng, csavarog,

Lődörög, majd elvándorol,

S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,

- Elárulja kósza nesz –

Itt kóvályog, itt ténfereg...

Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,

Mikor tódul, vagy vonul,

Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,

Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,

Vagy miért nem lépeget?

Mindezt csak magyarul tudom,

S tán csak magyarul lehet...!

Faludy György

Óda a magyar nyelvhez

Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
        itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
        mennyei poggyász.

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
        sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonykor krúgató ludak,
s minden szavamban százszor látom orcád,
        bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
s ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
        lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
        s búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
        lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
        könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
        messze mutatna?

És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
        és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
        és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
        tárogatószó.

Ábrányi Emil

Magyar nyelv

 Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
Ajkára võn, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Õrzõ oltárrá válik a kebel.

Pajzán, derüs vagy, mint nõink szeme,
S erõs, szilárd, mint hõsök jelleme!
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég!

Minden, mi fejben, vagy szívben fakad,
Tõled nyer pompát, színdús szavakat.
Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord,
Mint egy király az ünneplõ bíbort!

Bír-e más nyelv úgy epedni,
Annyi bájjal, annyi kéjjel?
Olvadóbb, mint lant zenéje

Holdvilágos langyos éjjel,
Mely virágot s dalt terem,
Mikor ébren semmi sincs más,

Csak a fák sötét bogán:
Hangos, boldog csalogány
S boldog, néma szerelem ...

Hát a csapongó
Gyorsszavú tréfák
Játszi szökését
Festi-e más nyelv
Oly remekül?

Pattog a víg élc,
Ám sebe nem fáj,
Mert csak enyelgés,
Tarka bohóság
Volt az egész! ...

Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja
Úgy zendül benne, mint egyház harangja,
Mely messze hinti mély, komor szavát.
Búg, mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban,
S mint súlyos léptek kripta-csarnokokban,
Úgy döng minden szó a kedélyen át! ...

Ciklopsz pörölye, hogyha csatát fest,
Csatakürtök bõsz riadása!
Halld! Halld!
Száguldva, vihogva, kapálva
Dölyfös paripák robbannak elõ.
Százak keze vág, százak keze lõ.

Nem szárnyal a vér-ködös égre más,
Csak ágyudörej, szitok és zuhanás!
Rászkódik a föld, iszonyodva reng,
Amerre a kartács vad tánca kereng! ...
Dúl a szilaj kéz, csattog a kard,
Sebet osztva süvölt: ne bántsd a magyart!

Hatalmas, szép, nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kísérjen áldás,
Amíg világ áll!
S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsõt rebegve,
Végsõt sóhajtva!