|
Jeles napjaink
*****
A magyar nyelv napja ~ november 13. A magyar nép szellemi-kulturális öröksége, megmaradásának és nemzeti identitásának alapja a magyar nyelv. A mi édes anyanyelvünk. 1844-ben ezen a napon fogadták el a magyart államnyelvvé tevő, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt. E törvény többek között kimondta: „1. § Az országgyűléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok, és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki. 2. § A törvénycikkek valamint már a jelen országgyűlésen is egyedül magyar nyelven alkottattak és erősíttettek meg: úgy ezentúl is mind alkottatni, mind királyi kegyelmes jóváhagyással megerősíttetni egyedül magyar nyelven fognak.” 2011. szeptember 26-án az Országgyűlés a magyar nyelv napjává november 13-át nyilvánította. (Ezt megelőzően, 2008. december 6-án az Anyanyelvápolók Szövetsége április 23-át kiáltotta ki a magyar nyelv napjának, mivel abban az évben e napon nyílt meg Széphalmon a Magyar Nyelv Múzeuma.) Forrás: Wikipédia Nyelvmúzeum.net
Kazinczy-mauzóleum Széphalom Kazinczy Ferenc névalkotása, korábbi neve: Kisbányácska
A Magyar Nyelv Múzeuma
A magyar dráma napja ~ szeptember 21. A magyar dráma napja a magyarországi és a határon túli magyar drámairodalom ünnepe. 1883. szeptember 21-én tartották Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatóját; 1984-ben a Magyar Írók Szövetsége kezdeményezte, hogy ennek tiszteletére legyen ez a nap a magyar dráma napja, melynek szándéka, hogy felhívja a figyelmet a magyar drámairodalom értékeinek jobb megismertetésére, valamint, hogy ösztönözze az írókat újabb alkotások létrehozására.
„Egy eszmefuttatás erejéig legyen most inkább magyar dráma minden, ami magyar színpadon vagy színpaddá szakralizált térben magyar nyelven történt és történik. Magyar dráma a táltosok minden elfeledett éneke, minden maszkos alakoskodás és rituális bábozás, aztán minden betlehemes, passió, mirákulum és moralitás, minden liturgikus színház, minden vásári, szórakoztató játék és később azoknak a vándorszínház-csinálóknak a deklamációja, akik olykor Erdélytől Bécsig gyalogoltak magyarra fordítandó drámákért. Ha keveset is tudunk a magyar színház történetének nagyjáról, a fennmaradt műfajokból következtethetünk kialakulásuk, meghonosodásuk körülményeire. És józan paraszti ésszel is elképzelhetjük, hogy egy vándortársulat a történelem nagy részében sosem saját szakterületükre specializálódott profikból állt, hanem univerzális mesteremberekből, akikben megvolt az életformához szükséges túlélési ösztön és kurázsi. Ma egy átlagos színpadon és a színpad körül profikat látunk, akik egy szórakoztatóipari intézményben teszik a dolgukat. Nincs ezzel baj, ez a korszellem. Inkább az a különös, hogy létezik még betlehemezés, passió, maszkos alakoskodás meg bábjáték. Hisz a látható világ jó része már rég összekeveri a katarzisnak nevezett titkot a professzionális művészi szakmunka szemlélése közben érzett elégedettséggel…” Forrás: Juhász Kristóf – Magyar Nemzet (2019) Igen, a katarzisnak nevezett titok… Gyakran egy mezei énekmondó maradandóbb élményt plántál a szívbe, mint a csinnadrattával tálalt szuperprodukció. De vannak igazi kincseink, méltóak Madáchhoz, amelyekben elmerülhetünk, ha katarzisra vágyunk.
A Tragédia ősbemutatóját a Nemzeti Színházban tartották (Madách ezt nem érhette meg). Az addig csak irodalmi körökben ismert drámát Paulay Ede igazgató, az intézmény főrendezője vitte színre. A darab és a szereplők látványos sikert arattak, de ehhez a színház technikai felszereltsége is hozzájárult: a jól működő süllyesztő, a megnövelt színpad, és először használtak villanyfényt. Nagy Imre Ádámként, Jászai Mari Évaként, Lucifer szerepében pedig a pályakezdő Gyenes László lépett színpadra. A kísérőzenét Erkel Gyula szerezte.
A magyar sajtó napja ~ március 15. 1848-ban ezen a napon nyomtatták a magyar sajtó első szabad termékeit, a Tizenkét pontot és a Nemzeti dalt. 1990 óta nemzeti ünnepümket a magyar sajtó napjaként is ünnepeljük.
Vörösmarty Mihály Szabad sajtó Kelj föl rab-ágyad kőpárnáiról, 1848. március 15-16. *** A magyar költészet napja ~ április 11. A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila (1905-1937) születésnapján ünnepeljük. Habár eredetileg ez az ünnep szovjet mintára (kényszerből?) jött létre, ma már teljesen magunkénak tudjuk és érezzük. Magyarrá tettük. A nem-zet-közi-vééé lett ideológiai tartalom már rég a múlté, és Istennek hála, valóban a magyar költészet napjává vált. Van egyébként 2000. március 21. óta olyan is, hogy a költészet világnapja – de az egy másik lapra/napra tartozik. Kezdetben a nyári ünnepi könyvhéten rendezték meg a magyar költészet napját, majd a kultúrpolitika (ki más?) kapcsolta József Attila születésnapjához 1964-ben, mivel „a tapasztalatok szerint az egyéb műsorok között ez a rendezvény elsikkadt. Ezért vált szükségessé, hogy kiemeljék a könyvhét keretéből. Ugyancsak helyes volt az ünnepi eseményt József Attila alakjához fűzni”. A központi megnyitót a Magyar Írók Szövetsége rendezte az Egyetemi Színpadon, és az eseményt a televízió is közvetítette. ***
„Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.” Pilinszky János Igaza van az utódnak, ki ne tudná, kiék e szavak: reménytelenül, harminchat fokos láz, tiszta szív, már egy hete, csecse becse, hetedik, nagyon fáj. Tudjuk, egy „töltőtoll koptató szegény legény” a birtokosuk, ahogy övéi ezek a képek is: zengő rejtelmek; a fűszál pici éle; az ég vizében oldódó kékítő; a zavaros, bölcs és nagy Duna; a sakkozó néma négerek, a gyönyörűszép szív, mely a semmi ágán ül és amely nem kartoték-adat. Egy szegény legényé mindez, aki tudta, hogy csak az boldog, aki játszhat; aki kertész akart lenni, kelő nappal kelni és fát nevelni; aki megtanította nekünk, hogy anyánk szájából édes az étel és apánk szájából szép az igaz, és hogy a múltat be kell vallani, de a harcot békévé oldja az emlékezés. Egy szegény legényé, aki volt, hogy napokig nem evett „se sokat, se keveset”, de „kivasalt ruhát” hordott szívében, mikor megszólította a kedvest; aki érzett mindent, amit az életben érezni lehet, és örökkön csak szeretetre vágyott. Altatót írt a kis Balázsnak ugyanúgy, ahogy a kis Jézusnak. Sose lódított: az igazat mondta, nem csak a valódit. Megkerülte Istenért a világot, míg fel nem ismerte: Isten ott áll a háta mögött. Végül pedig, amikor már tudta, hogy „szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél”, és amikor tűzhelyet, családot már végképp csak másoknak remélt, hozzászoktatta szívét a csendhez. Élt – és belehalt ebbe. És akaratlanul is szállóigévé tett egy településnevet: Balatonszárszó. 1937. december 3-án. Az utána jövők mind megemlékeztek róla. Pilinszky a mindenség katonájának és a nyomorúság bakájának nevezte egyik versében. Máshol így jellemezte: „mozarti tehetség volt: a legbonyolultabb és a legegyszerűbb, a legmélyebb és a legtörékenyebb, a legsúlyosabb és a legáttetszőbb”, aki „egy zavaros korban mindannyiunkért szenvedett, áldozta föl magát”. Radnóti Első eclogájában ugyanez fogalmazódik meg: „Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő? / Nem menekült el a drága Attila se, csak nemet intett / Folyton a rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult?” József Attila igazat mondott. Horger Antal és az egész körülötte lévő ellenséges világ ellenére jóslata beteljesült: egész népét tanítja ma is, nem középiskolás fokon. Ezért van e mai nap is. Emlékezzünk rá! Forrás: Borsodi Henrietta - Magyar Kurír
A magyar népmese napja ~ szeptember 30. A Magyar Olvasástársaság kezdeményezésére 2005 óta ünnepeljük a magyar népmeséket, mégpedig Benedek Elek (1859-1929) születésnapján, szeptember 30-án. E kiemelt nap célja, hogy az óvónők, óvóbácsik, pedagógusok, könyvtárosok és szakemberek mellett mindnyájan ünnepeljük meg meséinket, mert talán nem is sejtik néhányan, mennyire fontosak számunkra. Évezredes kincseink, amelyeket meg kell őriznünk, és tovább kell adnunk az utánunk jövőknek. A magyar népmese olyan táplálék, amire néha nagyobb szükségünk van, mint a valódira. Segít a mindennapi életben, bölcsességet, hitet, erőt ad - vagy egyszerűen csak egy mesét, amitől kedvre derülünk. Gazdagítja lelkünket, tanít és szórakoztat, és jólesik hallgatni, olvasni, mert valahol mélyen érezzük magunkban, hogy igenis részünk lehet a csodában. Csak olvasnunk kell, és a miénk.
A magyar film napja ~ április 30. 2018 óta április 30-a a magyar film napja; ilyenkor filmtörténetünk kezdeteire emlékezünk, a magyar film történeti és kortárs gazdagságát ünnepeljük. Az első megrendezett, játékfilmes elemeket is tartalmazó magyar filmalkotás, A Táncz bemutatását tekintjük a magyar film születésnapjának. A filmalkotás eredetileg nem önálló műként jött létre, hanem 1901-ben az Uránia Tudományos Színház egyik ismeretterjesztő előadásának mozgóképes illusztrációja volt. Az 1899-ben alakult Uránia előadásait kezdetben vetített diaképekkel, majd külföldről vásárolt mozgóképekkel szemléltették.
Az alkotók:
a Magyar Királyi Operaház balettkarának tagjai, valamint a kor híres művészei: Balogh Szidi, Márkus Emília, Várady Jenő, Fedák Sári, Hegdűs Gyula, Varsányi Irén, Ráthonyi Ákos, Blaha Lujza, Kiss Mihály és még sokan mások Ízelítő a műsorból: Ógörög tánc – Balogh Szidi az Operaház príma balerinája táncolta, a legrégebbi teljes egészében fennmaradt zenei mű, a Kr. e. I. századból származó Szeikilosz-bordal zenéjére. Partnere a pánsípon kísérő tizenéves Nirschy Emília volt. Salome tánca – A csábos táncot a „szőke csoda”, Márkus Emília, a Nemzeti Színház tagja lejtette el héber zenekíséretre. A március 21-én készült felvétel elégett, ezért április 25-én meg kellett ismételni a jelenetet.
Márkus Emília Japán tánc – Fedák Sári ekkortájt éppen gésát alakított a Magyar Színházban, Sidney Jones "A gésák vagy egy japán teaház története" című darabban; az első külföldön filmre vett magyar művésznőként egy japán táncban örökítették meg az 1900-as párizsi világkiállításkor. A pályakezdő színésznő facipőben, japán jelmezben, jellemző kézmozdulatokkal járta el a táncokat. A mintegy háromperces felvételt, amelyet válogatott nézőközönség előtt, májusban rögzítettek, utólag illesztették az előadásba. Jégkeringő – A jégtáncot Victor Seibert korcsolyaművész és felesége adta elő. A felvétel február 19-én készült a műjégpályán. Szatirikus csárdás – A felvétel a csárdást abban a modern, romlott, „káposztataposó” formájában mutatta be, ahogy ezt az úri bálokban táncolták. Három komikus színészpár adta elő: Hegedűs Gyula Bosnyákné Lenkei Hedviggel, Szerémy Zoltán Berzétey Ilonával, Vendrey Ferenc pedig Nikó Linával táncolt. A háttérben Radics Béla és zenekara húzta a talp alá valót. Tüzes magyar csárdás – Bemutatta: Hegyi Aranka, Rózsa Miklós, Maróthy Margit, Ráthonyi Ákos, Viderné és Kenedics Kálmán Igazi csárdás – Az úri közönség által rosszul táncolt csárdás ellenpéldájaként mutatták be a falusi nép által járt „igazi csárdást”. A kocsmában játszódó, megrendezett jelenetet Blaha Lujza (csaplárosné), Kiss Mihály (huszárőrmester) és Lányi Géza (cimbalmos) adta elő. A csaplárosné kacéran illegve-billegve bort önt a huszárnak, de az rá se hederít, csak szótlanul iszogat. Amikor azonban a bor hatni kezd, a huszár felpattan, derékon kapja a csaplárosnét, és előbb „lassú”, majd „friss” csárdást járnak. A felvétel május 18-án készült.
Kiss Mihály, Lányi Géza és Blaha Lujza
Forrás: filmarchiv.hu wikipédia
A magyar kultúra napja ~ január 22. A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként és jelölte meg dátummal Csekén a Himnusz kéziratát.
A Himnusz kalandos története Forrás: Nyáry Krisztián irodalomtörténész írása a válaszonline.hu részére Kölcsey Ferenc 1822-ben hozzálátott egy új költemény megírásához, amely a Balassi által megénekelt, legfeljebb Isten különös kegyelméből elkerülhető nemzethalál témáját dolgozza fel. Innentől Zrínyi mellett Balassit tartotta a „honszerelem” legfontosabb régi magyar költőjének. Soha nem tudta meg, hogy az ihletadó vers tévesen jelent meg: nem Balassi Bálint, hanem tanítványa, Rimay János írta. („Oh szegény megromlott s elfogyott magyar nép…” kezdetű költemény.) Persze nem ez volt az egyetlen tévedés vagy véletlen a Himnusz történetében. Kölcsey 1818 és 23 között jóformán alig mozdult ki otthonából, akkor is legfeljebb azért, hogy birtokával kapcsolatos peres ügyeit intézze. Öt év alatt összesen 12 verset írt, volt, hogy több mint egy évig semmit. „Igen-igen keveset dolgoztam, de dalaim alakja ekkor fejlett ki” – írta később. Búskomor állapotban telt ez az időszak: „Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki).” Verset csak akkor tudott írni, ha depressziója alábbhagyott: „Ha sötét képeim engedték, a parasztdal tónját találgatám. Nehezebb stúdiumom egész életemben nem vala.” Ismerve a költő lassú alkotói módszerét, a verset valamikor 1822 végén kezdhette írni, a Himnusz mai születésnapja tehát csak a véglegesnek tekintett verzió letisztázásának az évfordulója. Talán barátja, Szemere Pál februári látogatásának köszönhető, hogy a búskomorság nem vett teljesen erőt Kölcseyn, és lépésről lépésre újra visszatért az irodalmi közéletbe. Hamarosan már egy új folyóirat, a Minerva megalapítása foglalkoztatta, amelyet Szemerével közösen szerkesztettek volna. Kölcsey áprilisban verseket küldött a tervezett első számba. Meglepő, hogy az általa legjobbnak talált új költemények között nem szerepel a Himnusz. Kölcsey később is következetes maradt e döntéséhez. Élete végén írott önéletrajzi levelében újra összefoglalta, melyek e korszakának legfontosabb versei: a Hervadsz, hervadsz, szerelem rózsája, az Ültem csolnakomban és a Vanitatum vanitas. A költő sem itt, sem hátramaradt leveleiben és prózai műveiben sem említette meg soha Himnusz című versét! A Minerva tervezése során Kölcsey arról is írt Szemerének, hogy lapjukban csak magas minőségű írásokat közölnek majd. „Aki nem nekünk valót ír, tömje vagy a zsebjébe vagy a Tudományos Gyűjteménybe, vagy az Aurórába és Zsebkönyvbe.” Újabb meglepetés a Himnusz történetében, hogy Kölcsey egy általa lebecsült lapba, Kisfaludy Károly Aurórájába küldte el versét, ahol 1828 decemberében meg is jelent Hymnus címmel. Nem felel meg tehát a valóságnak, hogy a költő azért látta el a „A magyar nép zivataros századaiból” alcímmel a versét, hogy a kijátssza a cenzúra éberségét. Erre nem is lett volna szükség, mert a költemény nem keltett különösebb visszhangot. Az első apró elismerésre újabb négy évet kellett várni. 1832 februárjában a Széchenyi által alapított Pesti Casino felolvasóestek szervezéséről döntött. Kölcsey barátja, Bártfay László az első rendezvényen olvasta fel először nyilvánosan a verset. Az ő Kölcseynek írt levele az első írás, amelyben valaki idézi a Himnusz szövegét – ráadásul mindjárt hibásan: „Én valék a szerencsés első olvashatni – a Te Hymnusodat: Áld meg Isten a Magyart”. Ezt követően, még ebben az évben jelent meg Kölcsey Ferenc munkáinak első kötete, benne a vers, immár Hymnus, a ‘Magyar nép’ zivataros századaiból címmel. 1838. augusztus 24-én Kölcsey Ferenc úgy halt meg, hogy soha nem gondolt rá: műve egyszer mindenki által ismert nemzeti himnusszá válik. Kölcsey halála után Szemere Pál egy végül töredékben maradt tanulmányt kezdett írni barátja életművéről. Ebben írja le, hogy Kölcsey versét a (tévesen azonosított) Balassi-ének ihlette. Szemere szerint Kölcsey a Himnusz megírásakor „szavát fogadta elődjének”, amikor megírta Istenhez kesergő és síró versét. Minden bizonnyal Kölcsey halála és bontakozó kultusza is hozzájárult ahhoz, hogy a Himnuszt egyre többen olvasták és idézték. Mégis: amikor 1843-ban Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója kitalálta, hogy az osztrák Gotterhalte vagy a brit God save the King mintájára a magyaroknak is legyen néphimnusza, nem Kölcsey műve jutott eszébe először. A Nemzeti Színház Vörösmarty Mihály Szózatának megzenésítésére írt ki pályázatot, a zsűriben a költővel és egy fiatal zeneszerzővel, Erkel Ferenccel. A végül Egressy Béni által megnyert, sikeres pályázat után egy évvel, 1844. február 29-én új pályadíjat tűzött ki a Nemzeti Színház. Ekkor már „Kölcsey Ferencz koszorús költőnk Hymnusára ének és zenekarra téve” kellett népmelódiát írni a pályázóknak, akik közül a legjobbnak 20 arany jutalom is járt. Erkel Ferenc nem vett részt a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázat zsűrijében. Nem tudjuk, hogy ennek az volt-e az oka, hogy már a Szózat sikere után eldöntötte, inkább pályázni akar, vagy egyszerűen nem kérték fel a zsűribe, és ezért választotta a megmérettetést. Tény viszont, hogy már hónapokkal a pályázati határidő előtt befejezte a művét. Időskori visszaemlékezése szerint előzőleg sokáig olvasgatta Kölcsey versét, de aztán egyetlen óra alatt megszületett a végleges zene. Azaz mégsem a teljesen végleges. Erkel művének két kézirata ismert: az 1844-es pályázatra beadott, jeligés kórus-zenekari verzió, és egy sokkal későbbi, aláírt, négyszólamú kórusváltozat. A két zenemű ritmusa különbözik egymástól, és nehéz eldönteni, melyiket tekintsük az „eredeti” Himnusz-zenének. Látszik, hogy Erkelnek a legnagyobb problémát a Kölcsey-vers szótagszáma okozta. Ezt a zeneszerző szünetek hozzáadásával és egyes szótagok megismétlésével (például: „bősé-éggel”) 8-8-ra egyenlítette ki. A négynegyedes ütemek ugyanakkor mégis megőrzik a vers eredeti, népies lüktetését, a Kölcsey által merészen alkalmazott kanásztánc ritmusát. De akármelyik Erkel-verziót fogadjuk is el eredetinek, egyik sem azonos a Himnusz ma ismert zenéjével, hiszen annál Erkel jóval gyorsabb tempójú melódiát szerzett. A zeneszerző 1844 májusa előtt nyújtotta be pályaművét. Jeligéjét a Vanitatum Vanitasból választotta: „Itt az írás, forgassátok – Érett ésszel, józanon. Kölcsey.” A tíztagú bizottság – benne Vörösmarty, Szigligeti Ede és több zeneművész – június 15-én ült össze, hogy elbírálják a tizenhárom beérkezett pályaművet. Egyhangú döntéssel választották ki Erkel művét, értékelésük szerint a pályamű „a költemény szellemét leginkább megközelítő” és a „dallam egyszerűséget és hymnusi emelkedettséget legszerencsésebben” adja vissza. Dicséretet kapott az előző évi győztes, Egressy Béni is, így ha Erkel mégsem indult volna a pályázaton, ma minden bizonnyal az ő zenéjével ismernénk Kölcsey versét is. A megzenésített Himnuszt 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban. Csak ekkor bontották ki a jeligés pályázó nevét rejtő borítékot. Erkelt nagy ovációval ünnepelte a közönség. Az eseményről beszámoló Honderü szerint „most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik”. Erre azonban még sok évtizedet kellett várni. A Himnusz a következő években a Szózat, a Rákóczi-induló és más hazafias zeneművek mellett csak egyike volt az ünnepségek lelkesítő zenedarabjainak. Népszerűségét és ismertségét jelentősen növelte, hogy a kottája is megjelent Pesten, Wagner József kiadónál, méghozzá egy népszerű politikusnak, Deák Ferencnek ajánlva. Politikai rendezvényen is Deák Ferenc egyik kolozsvári beszéde előtt hangzott el először 1845-ben, ahol a szónok mindjárt az aktuális politikai helyzetre alkalmazva idézte újra a Kölcsey-szöveget. 1848-ban már magától értetődő volt, hogy a Himnusz is rendszeresen felcsendüljön a forradalmi rendezvényeken. Igaz, még nem első helyen. Március 15-én este, a Nemzeti Színházban Katona József Bánk Bánja után a közönség először a Rákóczi-induló eljátszását követelte a zenekartól, ezután a Marseillaise-t, majd Erkel Hunyadi Lászlójából a „Meghalt a cselszövő…” kezdetű kórusművet, és csak ezeket követte a Himnusz. Néhány nappal később Marosvásárhelyen azonban Erkel dallamát énekelve vonult fel a helybéli ifjúság. A huszadik században elterjedt, hogy a Himnusz 1848. augusztus 20-án hivatalos állami ünnepségen is elhangzott a budai Mátyás-templomban, de erre vonatkozóan semmilyen forrás nem áll rendelkezésünkre. Szintén a legendák körébe tartozik, hogy a forradalom leverése után az osztrákok betiltották a Himnusz éneklését. Ezt cáfolja, hogy 1850-ben kétszer is szerepelt egy-egy hivatalos jótékonysági előadás repertoárján a Nemzeti Színházban. Amikor 1856-ban, Kölcsey halála után 18 évvel (!) végre elkészült a költő síremléke, a pataki diákok kórusa is zavartalanul énekelhette a Himnuszt Szatmárcsekén. Az iskolai szöveggyűjteményekben is innentől jelenik meg Kölcsey verse. Ekkor ugyanis még fel sem vetődött a hatóságokban, hogy a rendeletileg is kötelezővé tett császári himnusz, a Gotterhalte riválisa lenne Erkel Himnusza. Sőt: amikor a magyar politikai osztály kegyeit kereső Ferenc József 1865-ben Pesten megnyitotta az országgyűlés ülését, egyfajta gesztusként a Himnusz hangjaira vonult be a trónterembe. A Himnusz első számú „nemzeti imádsággá” válása csak a kiegyezés után kezdődött meg, és igen lassú folyamat volt. Először politikai rendezvényeken, nyilvános ünnepségeken, iskolai évzárókon vált szokássá, hogy a Himnuszt és a vele egyenrangúnak számító Szózatot énekelték. A két mű egyszerre vált ki a többi hazafias dal élmezőnyéből, és kapott kultikus jelentéstöbbletet. Jól mutatja ezt a folyamatot, hogy az 1870-es években Liszt Ferenc szimfonikus zenekarra írt fantáziát Szózat és Himnusz címmel, amelyben összefűzte a két dallamot. A Himnusz első helyre kerülése azonban egy kevésbé ismert zeneszerzőnek is köszönhető: Mosonyi Mihály elkészítette a mű egyszerűsített zongoraátiratát, amelyet így a legkisebb településen is könnyen el lehetett játszani. Maga Erkel csak ezután, az 1880-as években vetette papírra a Himnusz véglegesnek szánt, négyszólamú vegyeskari verzióját.
A zenemű népszerűsége visszamenőleg átírta Kölcsey életművének addig szokásos értékelését is. Bár a költő maga nem tartotta számon legfontosabb versei között a Himnuszt, a századvégen már mindenki ezt tekintette főművének. Fontos szerepe volt ebben Jancsó Benedek 1885-ben megjelent Kölcsey-monográfiájának, amelyben már egyértelműen ez a vers jelenik meg Kölcsey első számú költői teljesítményeként. A Jancsó-féle Himnusz-elemzés napjainkig minden iskolai értelmezés alapjául szolgál. Ennek nyomán kezdték el a megzenésített művet „nemzeti imaként” emlegetni. Érdemes megemlíteni, hogy ebben az időben még nem volt szokás a Himnuszt templomokban énekelni, mivel az egyház a „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt” részt dogmatikai szempontból kifogásolhatónak ítélte. Csak a vers születése után nyolcvan évvel vetődött fel először, hogy Kölcsey megzenésített költeménye Magyarország hivatalos nemzeti himnusza is lehetne. 1903-ban az Országgyűlésben egy ellenzéki képviselő sérelmezte, hogy az iskolai ünnepségeken a Gotterhaltét éneklik, miközben az osztrák császári és nem magyar királyi himnusz. A vita nyomán Rátkay László képviselő törvényjavaslatot nyújtott be az egységes magyar nemzet himnuszáról. Széll Kálmán miniszterelnök azonban semmi kivetnivalót nem talált a Gotterhalte eléneklésében. Válaszát a kormánypártok elfogadták, így a Himnusz hivatalossá tétele lekerült a napirendről. Pár évvel később pedig egy másik nagy nevű politikus, Eötvös Károly fejtette ki, miért nem Erkel és Kölcsey művét kéne hivatalossá tenni: „Gyönge zene, zsoltáros jellegű, sehogy se lelkesítő s nem is magyar. (…) Bizony a magyar nemzet dicsőítő dalához ez a zene se nem méltó, se nem elégséges. (…) A költemény gyönyörű, Kölcseynek egyik legszebb, legsikerültebb alkotása. De én bizony nemzeti dicsőségünk dalának, ha tőlem függ, még se fogadtam volna el, tartalma miatt. (…) A nemzet dicső dalának, a nemzeti himnusznak, panaszból és siránkozásból állani nem szabad.” A Himnusz népszerűsége azonban a politikusok támogatása nélkül is megállíthatatlanul terjedt. A világháború végén, 1918. október 23-án a debreceni egyetem felavatásakor Magyarországon utoljára csendült fel a Gotterhalte. Ezt követően már kizárólag Erkel művét játszották nemzeti himnuszként – anélkül, hogy erről bármilyen jogszabály rendelkezett volna. 1923. június 10-én, alaposan elvétve a mű keletkezésének időpontját, országos ünnepséget rendeztek a Himnusz születésének századik évfordulója alkalmából. Ezen a rendezvényen Horthy Miklós már egyértelműen állami jelképként emlékezett meg a műről. Nagyjából innentől kezdve szokás kötelezően felállva hallgatni és énekelni a Himnuszt. Ezekben az években változott meg végképp Erkel eredeti zenéje is. A trianoni béke árnyékában a művet lassabban, tragikusabban kezdték játszani, háttérbe szorítva a versben és az eredeti zeneműben is hangsúlyos szerepet kapó játékos s így optimizmust sugalló verbunkos-ritmust. 1938-ban Dohnányi Ernő elkészítette a Himnusz új zenekari verzióját, amely szentesítette ezt az előadásmódot. Dohnányi a mű áhitatos imajellegét hangsúlyozta ki, és elhagyta az Erkelnél még szereplő harangzúgást is a zenei kíséretből. Az első jogszabályi rendelkezés a Himnusszal kapcsolatban továbbra sem a hivatalossá tételre vonatkozott. Hóman Bálint kultuszminiszter 1939. június 2-án miniszteri rendeletet adott ki a Himnusz kötelező előadásmódjáról, mivel az „előadásánál tapasztalható eltérések igen sok esetben megzavarták a hazafias ünnepségek hangulatát”. A miniszter előírta, hogy a „Himnusz áhitat-keltését célzó imádságos jellegének megfelelően csak komoly alkalmakkor adható elő”, így például sportrendezvényeken elvileg nem volt szabad játszani. A rendelet a zenekíséret előadásmódjának szabályozása mellett a Himnusz szövegét is átírta a könnyebb énekelhetőség érdekékben. Innentől kezdve a Kölcsey-féle eredeti „hozz rá víg esztendőt” helyett a „hozz reá víg esztendőt” szöveget kellett énekelni. Ennél nagyobb politikusi beavatkozáson szerencsére a következő évtizedekben sem kellett átesnie a Himnusznak. Pedig kevésen múlott: 1945 után a szocialista blokk országainak többségében szovjet-típusúra kellett cserélni a korábbi nemzeti himnuszokat. Magyarországon is volt ilyen törekvés. Révai József kulturális miniszter – elismerésre méltó ízléssel – Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát akarta megbízni egy optimistább és Isten nevét nem tartalmazó nemzeti induló megírásával. A költő és a zeneszerző le is ültek egymással, hogy szót váltsanak a feladatról. Mindketten egyetértettek abban, hogy Erkel és Kölcsey művét nem szabad lecserélni, és sikerült is a kommunista vezetést eltántorítaniuk a tervtől. >> Ezekben az években – biztos, ami biztos – többnyire szöveg nélkül játszották a zenét. Nem véletlen, hogy 1956-ban a Himnusz éneklése a tömeggyűlések és rádióműsorok elengedhetetlen kelléke lett. A kádári hatalom sem akart ezen változtatni, a Himnuszt minden ünnepségen szöveggel együtt adták elő, bár legtöbbször az utolsó taktust követően azonnal felhangzott a szovjet himnusz is. 1981-ben a Hazafias Népfront kongresszusán Szokolay Sándor zeneszerző kezdeményezte a Himnusz hanglemezen való kiadását és széles körű terjesztését. „Tudják-e, hogy Himnuszunk a világ egyetlen illegális nemzeti himnusza? – kérdezte. – Mert sohasem iktatták, nincs dokumentum arról, hogy vált hivatalos himnusszá. (…) A nép tette azzá.” A következő évben ki is adták a Himnusz és a Szózat több feldolgozását tartalmazó lemezt, amely több százezer példányban kelt el. Ekkor vetődött fel először, hogy az eredeti, Erkel-féle Esz-dúr hangszerelés tömeges énekléshez túl magas. Elkészült a mű mélyebbre transzponált, B-dúr verziója is, amely mindenkinek könnyebben énekelhető. Ez a változat azonban nem vált általánossá, továbbra is a Dohnányi-féle átiratot játszották mindenütt. A Himnusz a rendszerváltás hajnalán, 1989. október 23-án került újra a politikai döntéshozók elé. Egy kormányhatározat alapján a Himnusz szövegének születésnapja ekkor lett a Magyar Kultúra Napja is egyben. Ennél is fontosabb, hogy az ugyancsak aznap szentesített XXXI. tv 36. §-a kimondta: „a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” A Hymnus a magyar nép zivataros századaiból című vers tehát 166 évvel azután vált hivatalosan is nemzeti himnuszunkká, hogy Kölcsey Ferenc papírra vetette. A rendszerváltáskor elfogadott Alkotmányból nem sok részt vett át szó szerint a 2011-es Alaptörvény, de ezen a mondaton nem változtattak a törvényhozók. Sőt, az Alaptörvény preambuluma is a Himnuszból vett idézettel kezdődik: „Isten, áldd meg a magyart!” Bár a törvényszöveg lassan három évtizede nem nyújt pontos eligazítást, melyik dallamváltozatot kell autentikusnak tekintenünk, 2013-ban a Magyar Olimpiai Bizottság elfogadott egy sportversenyekre rendszeresített, az eredeti erkeli ritmushoz jobban igazodó, pattogósabb Himnusz-verziót. A közösségi éneklésre alkalmasabb B-dúr hangnemű, 90 másodperces változatot – a MÁV Szimfonikusok előadásában – a NOB lausanne-i archívumában is elhelyezték, így azóta ez hangzik el, ha nem is minden nemzetközi sportversenyen, de legalább az olimpiai játékokon. A felvételen felcsendül az Erkel által a kotta külön sorában jelzett, ám korábbi hangzó anyagokban sosem hallható harangszó is. A Himnusz kalandos története tehát még napjainkban is folytatódik. Valóban kivételes mű: nem királyok vagy államfők megrendelésére készült, hanem közel két évszázad – véletlenekkel és tévedésekkel tarkított – szerves fejlődése tette azzá, ami. *****
* Rákosi Mátyás "elvtárs-pajtás" az 5o-es évek elején mélyen elgondolkodott azon, hogy a dolgozó nép Himnusza nem kezdődhet Isten nevével... meg egyáltalán... Így hát magához rendelte Kodály Zoltánt azzal a felszólítással, hogy írjon másikat, ami méltó a szocializmushoz. Kodály azt felelte az élet és halál akkori urának: "Ahhoz sem hozzátenni sem abból elvenni nem lehet." Mindkét Embernek köszönjük!
|
